1.fejezet
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, csak annyi különbséggel, hogy másként végződött.
Mint általában alig bírtam reggel felkelni, meg alapból keveset aludtam, de reggelente mindig tele voltam energiával. Most a szúnyogok miatt nem aludtam.
Ayame Uchihának hívnak, igen Uchiha. Sokan le szoktak döbbenni rajta, hogy az Uchiha klánban van egy aranyos és segítőkész lány. 18 éves vagyok, végzős a Konohai Cross gimiben. Szőkésbarna a hajam (inkább mondjuk csak barnának), és vörös melírcsíkok vannak benne, a szemem szép gesztenyebarna. Kb 170 centi magas vagyok. Régebben én voltam az osztályban a csendes kislány. Mostanra kinyílt a szám és bárkit, bárhol, bármikor szívesen kiosztok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy rettenetesen egoista vagyok.
Fél hét körül szoktam felkelni, de persze sose szoktam kimászni az ágyból időben. Hét után nem sokkal végeztem az öltözködéssel, fogmosással meg a pakolással. Ugyanolyan unottan mentem le reggelizni, mint általában szoktam.
A kaja végeztével elmentem Kameko elé. Kameko Nara az én legjobb barátom. Szinte testvérek vagyunk már.
Az úton megláttam őt, ahogy széles vigyorral az arcán integet nekem. Visszaintettem neki, mire azon kaptam magam, hogy a nyakamban lóg.
-Szia Aya-sempai!- mondta.
-Szia Csibe-chan!- visszaköszöntem neki. Én neveztem el őt Csibének a szőke haja miatt. Kicsit furi, hogy Nara létére szőke, de jól áll neki.
-Mizu veled? Olyan rég találkoztunk!- mondta.
-Semmi különös, csak szarul aludtam! És veled mi történt tegnap óta?
-Csak a szokásos.- válaszolta- Olvastam.
-Mily meglepő! Oszt ugyan mi a szöszt olvastál?
-Az Alkonyatot, de persze átdolgozva!- és egész úton csak mondta, hogy melyik szereplőt, hogyan alakították át.
Mire megérkeztünk a sulihoz, Zakuro már várt minket. Zakuro a drága 6. Hokagénk, Naruto Uzumaki húga. Mi hárman alkotjuk a falu 13-as csapatát. A suli mellett ninják is vagyunk. A Hokage bejelentette, hogy 18 éves korig kötelező a suli. Persze ez miatt is mi szívtunk, de hála az égnek, ez az utolsó évünk. Még az volt a szerencsénk, hogy normális igazgatót kaptunk Kaien Cross személyében.
-Szia Cicus!- mondtuk egyszerre Kammel.
-Sziasztok! Mizu veletek?- kérdezte.
-Semmi változás tegnap óta.- mondtam és már indultunk befelé a suliba.
Miután felmásztunk a legfelső emeletre, szinte mind a hárman elfáradtunk. Sose szoktuk meg ezt a sok lépcsőt. Persze a szokásos helyünkre vánszorogtunk el, ahova senki se mert ülni. Mindenki tartott a 13-as csapattól, végül is mi voltunk a falu legjobbjai. Ezt nem szimplán egózásból mondom, mert ez valóban így van. Általánosságban úgy beszélnek rólunk, mint a régi 7-es csapatról. Ugyanolyan elszántak, kitartóak és kíméletlenek vagyunk.
-Képzeljétek el, hogy rábírtam venni Sasukét arra, hogy üljön nekem modellt!- mondtam, miután mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk.
-Hogyan sikerült? És milyen lett?- kérdezte Kam izgatottan.
-Hát egy kicsikét nehéz volt rávenni, de végül is sikerül. És képzeld el, hogy amikor megmutattam neki a végeredményt, mosolygott és hozzátette, hogy jó lett.- válaszoltam.
-Mire vársz még? Mutasd már!- támadt le Zaku.
-Jól van, na! Nem kell azért leszedni a fejem!- Nagy nehezen előkotorásztam a füzetem, amibe rajzoltam, és megmutattam nekik.
-Hát ez eszméletlen jó lett!- kezdte dicsérni a munkám Zakuro.
-Irtó jó lett! Ugye nekem is rajzolsz majd?- kérdezősködött Kameko.
-Majd meglátom még!- válaszoltam.
-Na de lécci! Tudod, hogy szeretlek!
-Mondom, még átgondolom! És igen, tudom, hogy szeretsz!
-Azt az egoista eget mán rád!- förmedt rám Kam.
-Tán baj? Nem lehet mindenki átlagos!- vágtam vissza.
A kis civakodásunknak a csengő vetett véget. A becsöngetésünk a Linkin Park száma, a Given Up volt. Nagyon imádom ezt a számot, és imádok rá tombolni.
Pont a csengő után kaptam egy kisebb fajta sokkot. Megláttam a magyar tanáromat egy irtó ronda szoknyában. Na meg az is rátett egy lapáttal, hogy a pólóját belehúzta a szoknyába és nem vett fel egy harisnyát se. Ezt a nőt utálom majdnem a legjobban, állandóan lehúzza a jegyeimet.
A barátnőimmel összenéztünk, és mind a hárman nevetésben törtünk ki. Alig bírtuk abbahagyni.
Kezdetét vette egy unalmas irodalom óra. Már vagy két hete a Rómeó és Júlia a téma. Mindenki unja már, de biztos, hogy egy pár órát még eltöltünk a halott szerelmesekkel.
Majdnem bealudtam már, amikor megszólalt a csengő. Istenemre mondom, mindig jókor szólal meg a szabadságot jelző hang.
A szünet után még egy unalommal teli óra következett, a kémia. Legszívesebben kinyírnám a hárpiát, alias kémia tanárunkat. Akkora egy paraszt.
Az óra vége körül járhattunk, amikor meghallottam valamit.
-Vaúúúúúúúúúúúúú!
Azonnal összenéztünk Kammel.
-Mi volt ez a hang?- kérdezte suttogva.
-Mintha egy farkasüvöltést hallottam volna.- mondtam meglepetten.- De nem hiszem, hogy egy sima farkas lett volna.
-Akkor meg mi?- faggatózott Kam.
-Szerintem vérfarkas volt. Az átlagos farkasok nem így vonyítanak!- válaszoltam.
-Biztos vagy benne?
-100 %-osan!- feleltem, de még másra is felfigyeltem.- Nézd Zakut! Olyan furin viselkedik!
-Tényleg! Óra elején semmi baja sem volt! Mi lehet vele?
-Nem tudom, de szerintem a vonyításnak is köze van ehhez!
Kameko csak a bólintásával jelezte, hogy igazam van.
-Tanárnő! Kimehetek a mosdóba? Rosszul érzem magam!- kérdezte Zakuro türelmetlenül.
-Persze!- hangzott a válasz, azzal Zaku kiment a teremből és az óra utolsó pár percében jött vissza.
Mikor vége lett ennek az órának is, azonnal kimentünk és kérdőre vontuk Zakut az incidensről.
-Mi volt ez az egész?- fakadtunk ki egyszerre Kamekoval.
-Semmi, csak rosszul éreztem magam!- jött a határozott válasz.
-De valami biztos volt!- erősködött Kam.
-Már mondtam, hogy…- nem bírta befejezni, mert közbevágtam.
-Zakuro mondd el, hogy mi történt valójában! Nem szoktál hirtelen rosszul lenni! Ismerlek!- szinte már kiabáltam.
-Hát jól van!... Meghallottam a vérfarkas vonyítását!
-Tudtam, hogy az áll a háttérben!- mondtam, de már sokkal halkabban.
-Szóval meghallottam és egy hang azt mondta, hogy engedjem szabadjára az állatot.
-Ezt meg hogy érted?- értetlenkedett a másik barátnőm.
-Úgy értem, ahogy mondtam! Egyszerűen azt akarta, hogy változzak át…- jött a válasz, de nem hagytam befejezni.
-Vérfarkassá!
-Pontosan.
-De mitől?- kérdeztem.
-Kb 500 évvel ezelőtt egy boszorkány megátkozta a családom és minden tizedik generációra hat. Narutoval ketten vagyunk a tizedikek, de őrá nem hat az átok. Szerintem azért, mert ő idősebb és amúgy általában lányok voltak a tizedikek.
-Ez egész különös!- gondolkodva mondtam.- Eddig nem is hittem a létezésükben…- de nem bírtam befejezni, mert Zaku közbevágott.
-Akkor változok át, amikor 18 éves leszek.
-Vagyis holnap!- mondta Kam.
-Igen! És az benne a legszarabb, hogy nem tudok semmit se tenni ellene!- morogta a mi kis cicusunk.
-Ott akarok lenni veled, amikor átváltozol!- mondtam nemes egyszerűséggel.
-Nem! Nem sodorhatom veszélybe az életeteket!- ellenkezett velem Zakuro.
-De igenis ott leszünk!- csattant fel hirtelen Kam.
-Na jól van. De biztos távolban kell lennetek, mert nem tudom, hogy meg foglak-e ismerni titeket!- egyezett bele.
-Kösz szépen Cicus!- örvendezett Kameko.
-Várj!- csattantan fel.
-Mi van már?
-Most már nem hívhatjuk Cicusnak!
-De mért nem?- értetlenkedett a csibe.
-Mert átváltozik egy vérfarkassá, ami egy olyan kutyaszerű izé! Nem?
-De! Teljesen igazad van!
-Tudom!- mondtam egy széles mosollyal az arcomon.
-Na ne kezdjél mán megint egózni!- szinte kiabálta.
-Most mért? Valakinek ki kell emelkedni a társadalmi ranglistán!- vetettem oda nemes egyszerűséggel.
-Te olyan…- nem tudta befejezni, mert félbeszakította csengő. Istenem, mindig a jó pillanatokban szólalt meg.
A mai napon még túléltünk még öt órát. Tesin fociztunk, angolon témazárót írtam, a többi óra meg unalmasan telt. Az utolsó órán viszont nagyon rosszul lettem. Elkezdtem köhögni, meg alig kaptam levegőt. A tanárnő megengedte, hogy kimenjek a mosdóba. Legalább tíz perc telt el, mire aránylag rendbe tudtam szedni magam. Miután vége lett az órának, mindkét barátnőm kérdőre vont.
-Jól vagy?- kérdezték majdnem egyszerre.
-Igen, semmi bajom!- mondtam határozottan.
-Hát nem úgy néztél ki, mint akinek semmi baja sincs!- förmedt rám Kameko.
-Mondom, hogy jól vagyok! Csak köhögtem!
-Meg majdnem megfulladtál!
-Komolyan semmi bajom! Jól vagyok! Kösz, hogy így aggódtok értem, de…- nem tudtam befejezni, mert Zaku közbevágott.
-Miért nem mondod el az igazat?- szinte lehetett hallani a hangján, hogy valóban aggódik miattam. Egy kis hallgatás után belekezdtem.
-Az egész kb egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor elmentem a dokihoz, hogy kiírassam magam, mert nem volt kedvem suliba jönni. Akkor vett észre valamit a torkomban, ezért elküldött Tsunade banyához. Azt mondta, hogy rákos lett a torkom. Egy idő után elkezdek majd köhögni és a végén, alig kapok majd levegőt, mert ez a betegség átmegy a légcsőre és elzárja. Akkor azt mondta Tsunade, hogy kb másfél évem van, de lehet, hogy kevesebb.- miután befejeztem, mind a ketten leosztottak, hogy mért nem mondtam el nekik.
-Ezt a fontos dolgot mért nem mondtad el legalább nekünk?- kezdte Kam.
-Mert nem akartam, hogy sajnáljatok!
-De mi a barátaid vagyunk! Nekünk igazán elmondhattad volna!- folytatta Zaku.
-Tudom, hogy a barátaim vagytok, és nagyon sajnálom az egész dolgot! Sajnálom, hogy nem mondtam el! És igazatok van! Nektek tényleg el kellett volna mondanom!- a végét már suttogva és sírva mondtam.
-Jól van, na! Ne sírj már!- nyugtattak mind a ketten és egyszerre öleltek át. Nagyon jól esett, hogy a barátaim mellettem voltak és vigyáztak rám. Hosszú percekig néma csöndben voltunk.
-Nah lányok én mentem, mert még sok dolgom van otthon!- szólalt meg Zaku elsőnek.
-Oks. Én is megyek, mert sok dolgom van, amit el kell intéznem!- vágta rá Kameko.
-Én meg unatkozok egy pár órát otthon, mert senki sincs most otthon!- egy kicsikét letörten mondtam- Akkor, sziasztok!
-Szia Aya-sempai!- köszönt el Kameko.
-Sziasztok! Majd holnap talizunk!- fejezte be az elköszönést Zakuro.
A délután többi része unalmasan telt. Nem tudtam magammal mit kezdeni, ezért elkezdtem olvasni egy könyvet, ami egy félvámpírról szólt.
Egyszer azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen lenne vámpírnak lenni. Egyszerűen minden gondom megoldódna, a betegségemet is beleértve. Egyáltalán nem mindegy, hogy a halál után feltámadok-e vagy se. Inkább legyek egy lelketlen gyilkos, minthogy elveszítsem a barátaimat.
A gondolatmenetemből egy hang ébresztett fel, de nem akármilyen hang, hanem Darth Vader indulója. Hirtelen annyira megijedtem, hogy a szívem biztosan kihagyott egy dobbanást, éreztem. Amint sikerült a sokközeli állapotból a normál állapotba visszaállnom, azonnal megnéztem, hogy ki hív. Nagy meglepetésemre Zero Kiryu hívott, a pasim. Felvettem és beleszóltam.
-Igen!
-Szia drágám! Hogy vagy?- kérdezte az édes hangján.
-Szia! Megvagyok, mint általában. Te?
-Én is, csak nagyon hiányzol!
-Te is hiányzol nekem!
-Figyelj! Holnap délután ráérsz?- szinte elhadarta az egészet. Egy kis szünet után válaszoltam.
-Éppen rá, de miért?
-Csak szeretnék veled találkozni, meg valami fontosat is mondani szeretnék! Holnap hány órád lesz?
-Hat lesz. Fél kettő körül végzek.
-Oks, majd megyek és legyél ott a gimi előtt kettőre.
-Ott leszek. Szeretlek. Szia!
-Én is szeretlek! Szia!
Miután letettem a telefont, magamban felsikítottam, mert nagyon örültem, hogy holnap találkozhatok Zeroval.
Olyan aranyos egy srác. Szép hamulila szemei, és szürke haja van. Nagyon édes, amikor mosolyog. A csókja meg eszméletlenül jó! J
Este hét előtt azt vettem észre, hogy egy hatalmasat korgott a gyomrom. Éhes voltam már, ezért lementem kajálni. Vacsora után bevetettem magam a gép elé. Még szerencse, hogy gyors gépem van, így hamar el tudtam kezdeni a kockulást. Alig volt valami változás tegnap óta, ezért kikapcsoltam a gépet és elmentem tusolni. Este még olvastam egy kicsit, de álmos lettem, így lefeküdtem aludni.
